Április 21: verőfényes Húsvét Vasárnapra ébredtünk és mivel a hőmérséklet is kedvező volt, már nyári szerelésben tudtuk megejteni a borkóstolással is megspékelt balatonföldvári kis(kutya) körünket, amelyet – mivel igen jól sikerült – majd talán másoknak is megmutatunk. Miért kutya? Mert szerintem nyomvonala egy kutyára hasonlít (lásd lent). Akár az északi, akár a déli parton vagyunk mindig szeretek eltávolodni a Balatontól, mert ilyenkor kerül kontextusba a víz, és nem csak az általában kékes tükrét látjuk, hanem az előtte sorakozó legelők, szántók, gabonatáblák, repcemezők színpompáját is, amelyeket gyakran állatok legelészése színesít tovább. Egy-egy találkozáskor gyakran rádöbbenek a bamba marha kifejezés találóságára.

A Balatonföldvár központjában található Tourinform iroda elől indultunk és a sárga jelzésig még Földváron belül kerekeztük Szántód irányába. A sárgán idővel magunk mögött hagytuk a házakat, közben enyhén, folyamatosan emelkedve nagyjából száz méterrel a Balaton fölé kerültünk, így hamar szép panorámában gyönyörködhettünk.

Elérve a Kilences-tetőt a sárga jelzést sárga+-ra cseréltük, amit egészen az M7-esig követtünk. Egy felüljárón volt lehetőségünk egy kicsit az autópálya forgalmát felülről szemlélni, ami ugyan nem természetközeli, mégis rövid időre magával ragadja a nézelődőt, pláne, ha kamion, vagy magas jármű jön, mert úgy érezhetjük ilyenkor, hogy szinte rá tudnánk lépni. Az ember alkotta csodák után ismét a természet szépségeire váltottunk vissza: leereszkedtünk egy völgybe, amiből hamar ki is jöttünk, majd az Ágasvári-pihenőhöz jutottunk, ahonnan ismét gyönyörű kilátás nyílik a „kontextusba helyezett” Balatonra, sőt egy esőbállóval is kedveskedik a kirándulóknak ez a pont. Ezen a dombocskán ül a Kőrőshegyi völgyhíd keleti vége.

A pihenő után átmentünk egy sztráda fölötti zöld folyosón és jelzést váltottunk; a zöldre, de ezt sem követtük sokáig, mert inkább begurultunk az úton Bálványosra. Bálványoson kiemelendő a (dél felé) lejtős négy isteni hajtűkanyar, valamint a Zöld Macska kocsma, aminek épületében panzió is található, és éppen eladó.

A gyors frissítés után visszatértünk a zöld jelzésre, amit Kötcséig követtünk. Előbb azonban leereszkedtünk a Jaba-patak mellé, ami Pusztaszemesig kísért minket. Tovább követve a zöldet egy kis kitérővel (zöld L jelzés) felkerestük a Kereki területén található Fehérkő várát.

Visszatérve a zöldre utunk hamarosan egy 1977-ben épült állami földmérőtorony mellett vezetett el. Ilyen toronyból több is van a környéken. 

Innen egy szuper gurulással érkeztünk Kötcsére. Hiába csak földút, gyakran kezelik, és ha nem hagy nyomot a sárban egy-egy traktor, ami megszáradva már kellemetlen felületet eredményez, szinte simább, mint egy aszfaltút. Kötcsén a Buzás pincészetet kerestük föl, és vettük sorra borait.

A Buzás Pincészetnél a Kötcse-Szólád Hegyközség területén termett szőlőkből készítenek elsősorban fehér és rozé borokat. Saját szőlőterületük nincs, felvásárolják a gyümölcsöt a környékbeli termelőktől. A 2010-ben alapult cégnél elsősorban reduktív technológiával készülnek a borok. Buzás János fogadott minket, aki körbevezetett a borászati üzemben és a hűvös kóstoló terembe tessékelt a társaságot, hogy bemutassa szotimentjét. Egy kellemes, üde Irsai gyöngyözővel kezdtük a sort, amit egy kirobbanóan illatos 2018-as Cserszegi Fűszeres tartályminta követett. Ez a bor ígéretes lesz, az illatában domináló szőlő és zöldalma az ízében is visszaköszön, lendületes savai vannak, emiatt friss, ropogós.

Két chardonnay következett eztán, a 2017-es illatában érett alma és banán, ízében vajasság, krémesség és némi édesség a maradékcukor tartalmának köszönhetően. Ez a bor szerintem már egy kicsit lusta. A 2018-as illata kevésbé intenzív, viszont lendületesebb a korty, ebben 18 g a maradékcukor, hűtött erjesztéssel készült. A kedvencem a sorban a 2018-as Királyleányka volt, illatában mangó és citrusok, ízében bodza, szép savak, vakon kóstolva biztos, hogy sauvignon blanc-ra tippeltem volna. Aztán következett egy 2017-es Olaszrizling, egy 2018-as merlot-kékfraknos rozé (50-50 a házasítási arány) és végül a Dögös Vörös, ami a társaság kedvence lett, meggyes, fűszeres, de könnyed merlot-kékfrankos házasítás.

A borozgatás után már Balatonföldvár felé vettük az irányt: Szóládig követtük a főutat, majd a zöld+ jelzésre váltottunk egy betondarabokból álló úton, ami a löszbe vájt pincék között vezet föl egy dombocskára, amin a völgyhíd nyugati vége csücsül.

Innen legurultunk a völgyhíd lábához, alatta megálltunk és pár pillanatig, csodáltuk e monumentális építményt. A legurulás ismét kiváló volt, mert bár a betonelemek illeszkedése nem tökéletes, az út a szélei felé enyhén emelkedik, így a kanyarokban jól ki lehet használni a döntött pálya előnyeit.

A zöld+-ról egy rövid jelzetlen szakaszon átvágtunk a pirosra, ami már visszavisz Balatonföldvárra. Egy erősebb kaptató után, aminek a tetején ismét egy magasságba kerültünk a viadukttal, a döntően lejtős Földvári Parkerdőn keresztül érkeztünk meg Balatonföldvár magaspartjára, ahol a nem túl régi hajót stilizáló kilátó és Hajózástörténeti Múzeum is áll, előtte pedig a Skálát, Bujtor István hajóját lehet szemügyre venni. A magasparton óvatosan elgurultuk a Kilátó Presszóig, ahonnan gyönyörűek a naplementék, illetve a Tihanyi-félsziget is kellően közel van ahhoz, hogy akár a szintén nem túl régi Apát-hegyi kilátót is láthassuk.

Kb. 53 km-t bicikliztünk, 700 m szintemelkedéssel, nagyjából 8 óra alatt, amiben a pihenők és a borkóstoló is benne voltak.

Szerzők: GyöngyiTT és JuxiTT